Csata a Duna mellet
Az 1684. július 22-én Érd közelében lezajlott ütközet nem
tartozik korának legjobban dokumentált és legismertebb keresztény – oszmán
harcai közé. A kutatás során mégis sikerült török illetve magyar kútfőből[1]
származó leírásokat találni, melyek az
elkészült rézkarcok segítségével jól meghatározhatóvá tették az egykori csatateret.
A munka legfontosabb kérdése a
képi ábrázolások forráskritikai vizsgálata volt, mely során el kellett dönteni,
hogy melyek azok a veduták, mely készítője járhatott az ütközet helyszínén.
Ehhez a legalkalmasabb módszer a terepbejárás volt.
A legismertebb, köztudatban leginkább elterjedt rézkarc a Weldtmann Krauss[2] féle megjelenítés. A képről tudjuk pontosan hogy az események után tizenkét évvel 1696-ban készült. Ebből valamint az ábrázolás pontatlanságaiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a készítők nem jártak az ütközet helyszínén így munkájuk alapján nem azonosíthatjuk a harcok helyét!
Az azonosítás és a hitelesség szempontjából sokkal fontosabb két másik veduta és az egyik alapján készült faliszőnyeg, mely eredeti példánya Innsbruckban ma is látható, Ch. Herbel[3] és J. B. Martin alkotása. A szakirodalom mindkettőjüket olyan művésznek tartja, akik elkísérték Lotharingiai Károlyt hadjárataira, hogy az ott történt a fontosabb eseményeket megörökítsék. A terepen végzett kutatások során sikerült azonosítani azokat a helyeket, ahol az alkotók dolgozhattak vagyis találtunk olyan pontot ahonnan a rézkarcon ábrázolt táj képe tárult elénk. Ezek, valamint az írásbeli források segítségével sikerült rekonstruálni az 1684 nyarán történt eseményeket.
Az
események
1683. szeptember 12-én hála Sobieski János felmentő hadának az
oszmán seregek vereséget szenvedtek, és felhagytak Bécs ostromával. A visszavonulás során
még alulmaradtak a Párkánynál megvívott ütközetben és elvesztették
Esztergom várát is. A súlyos kudarcok eredményeképp Kara Musztafa kivégeztette Ibrahim budai pasát, majd ő is megkapta
a selyemzsinórt IV. Mohamed
szultántól. Az elbeszélések szerint e szavakkal búcsúzott az élettől a hős
nagyvezír:”…ha a hatalmas császár az én
halálommal megverheti a németet jó szívvel meghalok….”[4].
A keresztény oldalon a kivívott
győzelem hatalmas örömet váltott ki. Már decemberben a vár felszabadítása után
néhány hónappal felmerült egy török ellenes koalíció terve ,
IX. Ince pápa, I. Lipót Habsburg uralkodó, Sobieski
János lengyel király és a velencei dózse közreműködésével. A tervek csak a
következő 1684-es esztendő tavaszán realizálódtak a Szent Szövetség
megkötésekor.
Mindkét fél a harcra készült. A
cél Buda felszabadítsa volt és az oszmán hódítok
kiszorítása Európából. Az egyesített keresztény seregek vezetését Lotharingiai Károlyra bízták, aki a hadat négy részre osztotta és a főerővel – mintegy
negyvenezer katonával és 120 ágyúval a Duna mentén Buda ellen indult.
Az oszmán uralkodó IV. Mohamed tudott a készülő
támadásról és megtette a szükséges lépéseket: Bekri Musztafa pasa
személyében szerdárt nevezett ki a magyar területen levő szandzsákok
védelmében, aki „ a belgrádi mezőn felállított tábori sátrába[5] „ találkozott Sajbán Ibrahim vezérpasával és
tárgyalások után megállapították,
„ hogy
az ellenség Budát fogja megtámadni”[6],megállapodtak
abban, hogy a vezérpasa visszatér Budára amilyen gyorsan
csak tud. A szerdár pedig sereget gyűjtött a Szerémségben és Pozsegában, majd
amikor összegyűlt a had a megbeszélt találkozóhelyen, a zimonyi mezőn, április
19-én „…az ellenség
felé indult…[7]”.
A keresztény seregek sem
tétlenkedtek, indulásuk után június 18-án elfoglalták Visegrádot, mely
erődítménye kiemelt helyet foglalt el a Buda köré kiépített védelmi
rendszerben. Lotharingiai Károly
azonnal tovább akart vonulni végső célja felé, de értesült arról, hogy Bekri Musztafa időközben seregével
megérkezett Buda erődítménye megerősítésére a Hódoltság központjába. Ekkor a keresztény seregek vezetője módosította tervét: átkelt a
Dunán Esztergomnál és miután Vácnál legyőzte a rátámadó oszmánokat Pest ellen
vonult, amelyről így írt a török történetíró:
„ …mivel Pest vára nagyon rossz állapotban volt az a vélelem alakult ki, hogy
nem védhető, ezért védőseregét, az asszonyokat és a gyerekeket, meg minden
mozgatható holmit és élelmiszert ágyút és hadianyagot átvittek belőle Budára s
házait felgyújtották; másnap pedig a hidat is feltépték s az összekötetést a
túlsó oldallal megszakították…”[8]
ezt követően az
elhagyott településre bevonuló keresztény sereg cseltől tartva csak
megfelelő óvintézkedések után foglalták el a
felgyújtott, elhagyott várost, majd Rákosnál tábort vertek és készültek
Buda ostromára. Ezt
azonban csak akkor kezdhették meg, ha bezárják az ostromgyűrűt a
vár körül, amihez át kellett kelni a folyón. Tudták ezt jól a törökök is, ezért
az átkelés
tervezett helyszínére, Szentendrére vonultak, de nem tudták megakadályozni a
hadműveletet. Így a keresztény seregeknek sikerült az erődítményt körülzárni és
megkezdődhetett az ostrom. A szerdár csapatával „….Hamza
bej palankaszi közelében álló Ercsi palankánál megállapodott, egy keddi napon
Sabán hó 5-én ( július 18-án)…”[9]
seregét
hátrahagyva Bosnak Oszman és kétezer lovas kíséretében elvonult, hogy saját
szemével győződjön meg az ostrom állapotáról. A felderítő út azonban rövid ütközetben
végződött, aminek eredményeképp mintegy kétszáz gázi vesztette életét a többiek
visszatértek az ercsi táborba. Másnap július 19-én a szerdár
tanácskozásra hívta vezéreit és úgy döntöttek, hogy felvonulnak Hamza bej
palankaszi mezejére, hogy a keresztény hadat az ostrom közben zavarják.
Lotharingiai Károly tisztában volt vele, hogy egy ilyen jelentős ellenséges
haderőt nem engedhet meg a csapatai mögött, ezért várható volt az összecsapás a két
had között. Erre július 22-én hajnalban került sor. A keresztény seregek
gyalogos katonáikat ostromárkaikban hagyták és elsősorban lovasokkal érkeztek a
csata helyszínére, ahol az oszmánok már várták őket Bekri Musztafa a
jellegzetes acies lunatanak nevezett
hadrendet választotta, mely centrumában maga helyezkedett el mintegy ötszáz
janicsár társaságában és seregének ágyúival. A jobbszárny a Dunára, míg a bal
az érdligeti dombokra támaszkodott. A tartalékot a mai Érd központjában
található dombokon Bosnak Oszman damaszkuszi bejlerbej képezte. A harc kezdetén
az oszmánok előrehajtották a táborukban tartózkodó áruhordó tevéket, remélve,
hogy az ellenség lovai megrémülnek a
szokatlan látványtól és ezt kihasználva fölénybe
kerülhetnek csakúgy mint 1444-ben Várnánál vívott harcban vagy 1663-ban a
párkányi ütközetben. Az elgondolásuk azonban Érdnél nem vált be: „…az ellenség sorai kettényíltak a tevéket
beengedték és összefogdosták…[10]”
A harcnak ezen szakaszát ábrázolja a már említett J. B
Martin által készített rézkarc, a veduta előterében jól láthatók a tevéket a hadrend
mögé hajtó katonák. Az, hogy a keresztények nem ijedtek meg illetve nem bomlottak
fel a harci alakzatok,döntőnek bizonyultak az ütközet kimenetét illetőleg.
Miután az áruhordó állatokat elhajtották a harctérről, rárohantak az ellenségre akiknek mindössze annyi idejük maradt, hogy
ágyúikat egyszer elsüssék és utána elkeseredett kézitusa kezdődött, amelyben
Lotharingiai Károly katonái jeleskedtek és gyorsan fölénybe kerültek. Bekri
Musztafa a seregének tartalékára sem számíthatott, hiszen ők az első összecsapásokat
látva társaikat cserbenhagyva
megfutottak és „…a szultáni
tábort kirabolták és ezután Eszék felé menekültek…”. A küzdelem mintegy két óráig tartott
mindössze, majd a törökök elhagyták a
helyszínt. A harcnak ez a fázisa látható Ch. Herbel munkáján előtérben a
zavarodottan nyargalászó lovasokkal, háttérben az érdi Kálvária hegy
jellegzetes alakjával. A keresztény katonák közül csak a magyarok üldözték a menekülő ellenséget
„…a magyar egy mérföldig Ercse nevű
végvárig üzte és vágta holott a herczeg
is utánuk üzent, hogy térjenek vissza…Az nap a Herczeg
bizonyos számú hadakkal a harcz helyén hált, mivel hogy gyalog és egyéb
rendbéli ember prédáért kioszlott a táborról, hogy valami okból az ellenség meg
ne tréfálja őket..”. Még vasárnap és hétfőn is a harcmezőn maradtak, sőt „…a szerdár sátorát felvonták és a tábor közepén nagy
czeremóniával , sok muzsikaszóval misét szolgáltattak a sátor alatt…”[11]
A sikeresen megvívott ütközet után, a keresztény katonáknak nem sikerült Buda várát visszafoglalni, de ez nem a Duna, érdligeti dombok, városközpont közötti területen lezajlott és fölényes győzelemmel végződött ütközeten múlt. E területnek nagy része ma már beépített, de a 6-os út és a gát között ott ahol az M6 – ós épül még találhatunk olyan üres rétet amilyen „…hamza bej palankaszi mezeje…” lehetett 1684 nyarán.
