Lippai Péter
Roncskutatás I. - Szárazföldi járművek kutatása
1. Roncskutatás helye, szerepe a csata- és
hadszíntérkutatásban
A csata- és hadszíntérkutatás, más néven a hadtörténelmi régészet általunk
művelt formája - a törvényi meghatározások miatt is – alapvetően három nagy
területre osztható fel.
- katonai létesítmények kutatása (erődök, várak, laktanyák, gyakorlóterek,
repterek, stb.) kutatása;
- roncskutatás (hajók, repülőgépek és szárazföldi harcjárművek) kutatása
- összecsapások helyszínének kutatása, más néven „küzdőtérkutatás”
Ebből a felosztásból kitűnik, hogy a szárazföldi harcjárművek maradványainak
felkutatása csak egy szűk szeletét adja a csata- és hadszíntérkutatásnak.
Ugyanakkor jellegéből fakadóan mindenképpen meg kell említeni, hogy sok esetben
szorosan kapcsolódhat a küzdőtérkutatás, vagy a katonai létesítmények
kutatásának területéhez is. Ez különösen igaz, amikor a megsemmisülés helyén
kerülnek elő az egykori harctevékenységek során kilőtt vagy visszahagyott
járművek illetve azok maradványai.
Célom, hogy röviden összefoglaljam a csata- és hadszíntérkutatás keretén belül
folyó, a szárazföldi katonai járművek roncskutatásának alapelveit és
legfontosabb módszereit. A személyes tapasztalatokon túl nagy segítségemre
voltak ebben kollégáim és a témával foglalkozó ismerőseim, de igyekeztem
felhasználni a téma nemzetközi irodalmát is. A kérdés elismert kutatója a német
Wolfgang Fleischer, aki a témában esettanulmányok sokaságának összefoglalásával
több könyvet is írt a „Spurensuche” (Nyomkeresés) című könyvsorozatban. Hasonló
tartalommal egyre több cikket lehet találni az internetes oldalakon is.
Módszereink és eszközeink hasonlósága révén vannak kapcsolataink a roncskutatás
más területein kutató amatőr régészekkel is. Vannak olyan tagjaink, akik aktív
kutatói tevékenységet folytatnak a Magyar Veterán Repülők Egyesületének
roncskutatói között is. Konferenciáinkon előadást tartott Csepregi Oszkár a
Szent István csatahajó feltárását végző kutatócsoport tagja.
A roncskutatás területén a szakosztály kutatásainak középpontjában a második
világháború időszaka áll, amikor Magyarország területén ezres nagyságrendben
semmisültek meg szárazföldi katonai járművek. Annak ellenére, hogy a
Kárpát-medence másodrendű hadászati iránynak számított a Varsó – Berlin irány
mellett, igen nagy számban kerültek páncélosok is bevetésre hazánk területén,
amely földrajzi jellegénél fogva kedvezőnek mondható páncélosok alkalmazására.
Az itt folyó harcok hevességét jellemzi, hogy a háború után százával maradtak
vissza szovjet, német, magyar, illetve a kölcsönbérleti szerződés keretében a
Szovjetuniónak szállított amerikai gyártmányú páncélosok roncsai. Ezen
páncélosok részben ellenséges behatásra semmisültek meg, részben a saját
személyzetük tette harcképtelenné őket. Ez utóbbi elsősorban 1945 márciusa után
a német – magyar erőkre volt jellemző, amikor is kritikussá vált az
üzemanyaghiány. Korábbi időszakban erre csak akkor került sor, amikor a
harcjármű elvontatására vagy javítására az ellenség gyors előrenyomulása miatt
már nem volt lehetőség.
Sajnos hazánk területén a világháború utáni időszakban szinte kivétel nélkül
begyűjtésre került minden katonai jármű és azok maradványa, mert fontos
nyersanyagot jelentettek a népgazdaság számára. Ez a harcjármű-roncsok teljes
eltűnését eredményezte. Ugyanakkor a Magyarország földrajzi adottságai
(népsűrűség, településsűrűség, talajviszonyok, stb.) sem olyanok, hogy nagy
esélye lehetne annak, hogy valahol elfeledve ilyen járművek maradtak volna
vissza. A fenti tényezőkhöz még hozzájárult az is, hogy a háború utáni politikai
hangulatban a tengelyhatalmak járműveit nem tekintették muzeális értéknek..
Ennek köszönhetően még azok a járművek is csaknem kivétel nélkül „népgazdasági”
hasznosítás keretében megsemmisítésre kerültek, amelyek esetleg túlélték a
háborút és a „roncsgyűjtés” első hullámát. Nagyon ritkán fordul elő, hogy
egy-egy katonai jármű magánkézben maradva átvészelte ezt a korszakot. (1.sz.kép)
A fenti tényezőknek köszönhetően nagyon kevés egykori magyar vagy német katonai
jármű létezik ma Magyarországon. Kivételt csupán a jelenleg a ZMNE Üllői úti
kampuszán elhelyezett Nimród légvédelmi páncélos (2.sz.kép), illetve a keceli
haditechnikai parkban elhelyezett Sd.Kfz.2 NSU „Kettenkrad” (3.sz.kép) típusú
lánctalpas motorkerékpár jelenti. Magánkézben még felbukkannak katonai terepjáró
személygépkocsik, kisteherautók és motorkerékpárok, de ezek száma is igen
alacsony. Ezek a járművek elsősorban a mezőgazdaságban, vagy a
kisvállalkozásokban élték túl a háború utáni időszakot, vagy külföldről kerültek
beszerzésre. A helyzetet nagyon jól jellemzi, hogy a Moszkvában található
kubinkai harckocsi-múzeum gyűjteményében viszont több zsákmányolt magyar
gyártmányú illetve használatú harcjármű is található (Nimród, Zrínyi II, Turán
II, Toldi I, Toldi II, 35M Ansaldó), amelyek a magyar had- és ipartörténet
szempontjából hatalmas értéket képviselnének. (4.sz.kép)
Annak az esélye, hogy csaknem hiánytalan állapotú járművek, vagy azok fődarabjai
kerüljenek elő a földből, manapság szinte a nullával egyenlő. Mint sok esetben,
úgy ebben a témában is gyakorta felröppennek hírek folyókban, tavakban,
mocsarakban elsüllyedt, vagy különböző gödrökben eltemetett harcjárművekről, de
az eddigi kutatásaink még nem vezettek eredményre egyetlen ilyen esetben sem.
Valószínűsíthető, hogy amennyiben mégis maradt eddig meg nem talált katonai
jármű ebből az időszakból, akkor az a fentiekben felsorolt körülmények között
lehetséges. Szóba jöhetnek még olyan területek is, amelyek a háború óta nem
estek művelés alá, vagy zárt területek voltak, ahol nem volt nagyobb
személyforgalom. Már ezek a kitételek is mutatják, hogy nincs sok ilyen hely
hazánk területén. A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy ha az egykori
harcok során egy jármű valóban mélyen megsüllyedt, akkor annak elszállítása nem
vagy csak részben (szétdarabolás, vagy robbantás után) történt meg. Ezek azok az
esetek, amelyek a mai magyar roncskutatóknak a legtöbb reményt adhatják.
A háború során megsemmisült haditechnikai eszközök roncsainak részleges
„túlélésére” volt még egy esély: A roncsok egy részét a Magyar Néphadsereg és a
hazánk területén állomásozó szovjet csapatok általában a megsemmisülés helyéhez
közeli gyakorló és lőtereken még használták egy darabig „kemény” célként. Az
ilyen eszközök által hordozott információ ugyan a csatatérkutatók számára jóval
kisebb, mint egy az eredeti helyen feltárt eszköz esetében, de ezek a roncsok is
ritka ipartörténelmi emléket képviselhetnek. Erre jelentettek példát azok a
Királytigris és JS-2-es alvázak, melyek 1995 körül tűntek el a táborfalvai
lőtérről. (5.sz. kép) Szintén ismert, hogy a Haditechnikai Intézet is végzett a
háború után kísérleteket ilyen roncsokból származó páncéllemezekkel, illetve más
alkatrészekkel. Ezt bizonyítja a keceli haditechnikai park egyik raktárterén
tárolt több olyan alkatrész is, amely a Haditechnikai Intézet táborfalvai
lőteréről került oda. (6.sz. kép)
A szárazföldi harcjárművek kutatásának alapvetően két esete állhat fent. Az
első, amikor egy konkrét járművet keresünk, a másik, amikor más jellegű kutatás
során kerül elő egy ilyen roncs illetve annak alkatrészei. Az alábbiakban főleg
az első esettel kívánok foglalkozni, melyet tovább bonthatunk aszerint, hogy
ismerünk-e részleteket (típus, esemény, hovatartozás, stb.) az adott járművel
kapcsolatban, vagy csak azt tudjuk, hogy kell „ott” lennie valaminek. Ez utóbbi
variációnál külön feladat a zárójeles részletek kiderítése, ami nagyban segíthet
a további tevékenységben.
2. A kutatások során alkalmazott forrásanyagok
2.1. A személyekhez köthető visszaemlékezések
A roncskutatás a legritkább esetben kezdődik a konkrét feltárással. Az esetek
többségében bizonyos fajta információk már rendelkezésre állnak a kutató
számára, amikor hozzákezd az „ásáshoz”. Minél több és pontosabb információval
rendelkezik, annál valószínűbb, hogy siker koronázza a munkát.
Mivel a roncskutatás jelenlegi központi témája a második világháború, ezért
abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még találkozhatunk élő szemtanúkkal,
akik útmutatásai nagyon fontosak lehetnek a kutatás szempontjából. Noha ennek a
forrásnak a kiaknázásában már a huszonnegyedik órában vagyunk, eddigi
tapasztalataim alapján mégis azt kell mondanom, hogy ezek az információk „csatadöntő”-ek
lehetnek, azaz talán a legnagyobb súllyal bírnak a megtalálás során. Nagyon
leegyszerűsíti a kutató munkáját, ha a szemtanút még arra is rá tudja venni,
hogy személyesen mutassa meg a helyszínt. De senki se várjon csodákat! Több,
mint ötven év távlatából az emlékek sokszor torzulnak vagy hiányosak. Ezért
célszerű a lehető legtöbb szemtanúval beszélni, mert egyrészt visszaemlékezéseik
kiegészítik egymást, másrészt egyfajta forráskritikát is jelentenek.
Gyakran előfordul, hogy olyan személyektől kapunk információt, akik soha sem
jártak a helyszínen és nincs közvetlen tapasztalatuk a kereset tárgyról, de
információkkal rendelkeznek valódi szemtanúktól. Ezek a „másodlagos” szemtanúk
kijelentéseit még nagyobb kritikával kell kezelni, de semmiképpen sem szabad
figyelmen kívül hagyni. A harmadik kategóriát az ún. „szájhagyomány” útján
terjedő történetek képviselik, amikor valaki, valakitől hallott valamit, de nem
biztos semmiben. Az így keletkező „mende-mondák” az esetek többségében
tartalmaznak ugyan valamilyen valóságalapot, de a legtöbbször mégsem vezetnek
eredményre, mert a mesélő nem tud róla, hogy a történet tárgyául szolgáló
járművet időközben már elvitték-e a helyszínről. Az esetek igen nagy
százalékában ilyen esetekről van szó.
Annak érdekében, hogy a szemtanúkkal folytatott beszélgetés során ne vesszenek
el információk, célszerű előre elkészíteni egy kérdéssort, amely rendszerezett
irányvonalat ad a riportnak.
Szintén nagyon fontos forrást jelentenek, a személyekhez köthető írásos
visszaemlékezések. Ezek előnye, hogy a visszaemlékező kisebb időtávlatból
gondolt vissza a történtekre, ami az információtartalom pontossága szempontjából
csöppet sem mellékes. A legszerencsésebb, ha az egykori személyes naplókat, vagy
személyes feljegyzéseket tudjuk feltalálni, mert azok információi igen
„frissnek” tekinthetők.
Minden forrás, de különösen a civil személyekhez köthető források esetében még
egyszer hangsúlyozni szeretném a forráskritika fontosságát. Nem szabad mindent
készpénznek venni, amit idős emberektől, vagy fiatal, de laikus személyektől
hallunk. A kutatók között ma már köztudott, hogy különösen technikai
részletekben gyakran még a témával mélyebben foglalkozók is tévednek. A háborút
megélt generáció körében szinte általános volt az a jelenség, hogy minden német
harcjárművet Tigrisnek mondtak, mint ahogy a szovjetek részéről minden páncélos
eszközt T-34-esnek tituláltak. De ugyanilyen általánosítások voltak érvényesek a
repülőgépek esetében is. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a
helymeghatározás vonatkozásában is erősen pontatlan információkat várhatunk,
amelyek nem csak az eltelt idővel magyarázhatók, hanem azzal is, hogy ezen
embereknek általában nem volt szükségük a helyszín pontos meghatározásához.
Ugyanakkor a környezet változásai során sok olyan tereptárgy is eltűnhetett,
amelyhez viszonyítva az illető évtizedekkel ezelőtt viszonyíthatta a helyszínt.
Ezek a jelenségek érvényesek lehetnek más részletekre vonatkozó információkra is
(pl: esemény időpontja, személyek nevei, külső tulajdonságok felidézése, stb.)
Ez egy természetes jelenség. Ráadásul minden ember egy szubjektív szűrőn át nézi
a világot, ami szintén befolyásolhatja a visszaemlékezések valóságtartalmát. Ez
alól mi, magunk sem vagyunk kivételek!
2.2. Írásos dokumentumok és hadtörténelmi szakirodalom
Noha az előző fejezetben tárgyalt személyekhez köthető visszaemlékezéseket akár
ide is be lehetne sorolni írott formájuk miatt, mégis ott említettem őket a
szubjektum nagyobb fajsúlya miatt. Ebben a fejezetben sokkal inkább a
hivatalosan készült, vagy az objektivitásra törekvő történészek által készített
írott forrásokat vizsgálom meg abból a szemszögből, hogy mennyire segítik
munkáinkat.
Elsőként az elsődleges, levéltári forrásokkal kezdem. Ezek a dokumentumok
egykori katonai jelentések, parancsok, utasítások, különböző kötelékek
hadinaplói illetve hadműveleti naplói formájában fordulnak elő legnagyobb
számban. Információtartalmukat nagyban befolyásolja az a tény, hogy a katonai
vezetés melyik szintjén (milyen köteléknél) készültek ezek az okmányok.
Általánosságban elmondható, hogy minél alacsonyabb szinten, annál részletesebbek
lehetnek a cselekmény leírása szempontjából, ami a pontos helyszín
beazonosításához döntő fontosságú lehet. Ezt az állítást alátámasztja az a tény
is, hogy a roncsok eleve a katonai vezetési szintek legalacsonyabbikáinak
megfelelő „jármű” kategóriába esnek. Minél magasabban születnek a dokumentumok,
annál kevésbé foglalkoznak olyan „apróságokkal”, mint egyetlen jármű esete. Ez
alól kivételeket jelentenek a magasabb vezetési szintek számára készült
tapasztalati jelentések, amelyek esetenként egy-egy konkrét harccselekmény
leírásán keresztül vonnak le következtetéseket.
Ebből a szempontból tehát előnyben kell részesítenünk a kis kötelékek szintjén
született dokumentumokat. Sajnos, magyar levéltárakban ebből csak kevés
található, így rá vagyunk kényszerítve a magasabb szinteken született
dokumentumokra. A magasabb szintek forrásanyagai segíthetik elhelyezni az
alacsonyabb szintű eseményt a nagyobb volumenű események rendszerében. Olyan
esetben ha nem tudatos kutatás eredményeként kerül elő lelet, akkor kimondottan
célszerű felülről lefelé elindulni az események rekonstruálásában. Erre példa
lehet egy olyan eset, amikor a „véletlenül” előkerült roncsnak sikerül
beazonosítani a típusát. Ennek alapján esetenként front vagy hadseregcsoport
szinten kell elindulni, hogy kitaláljuk, melyik konkrét alakulat melyik konkrét
harceszközéről is lehet szó.
Egy másik módszere a kutatásoknak, amikor az eseménytörténeti forrásokból
próbálunk következtetni arra, hogy hol kerülhetnek elő esetleges roncsok
illetve. roncsdarabok. Ilyenkor mindenképpen célszerű előbb az adott dokumentum
keletkezési szintjének megfelelő, majd egyre alacsonyabb szintű térképvázlaton
ábrázolni a valószínű eseményeket. Ezek a vázlatok sokban segíthetik a konkrét
helyszín keresését.
Az írásos forrásokból több egyéb fontos részlet is kiderülhet, ami segíthet a
kutatásban, mint például az egykori időjárási, napszaki, idő- és egyéb
viszonyok, amelyek befolyásolhatták a járművek terepen történő mozgását és
jobban behatárolhatóvá teszik a kutatásunk színterét. Ebből a szempontból nagyon
fontosak az elsődleges (levéltári) források, illetve az ezek rendszerezett
feldolgozásán alapuló publikációk. Ezek közül kiemelkednek az egykor hazánk
területén harcolt alakulatok történetét feldolgozó történeti munkák. Itt főként
a német nyelven megjelent hadosztálytörténeteket kell említeni, de nem szabad
elfeledkezni az ideológia „szűrés” után szintén jól használható egykori szovjet
munkákról sem. Ezek megértéséhez nem árt a megfelelő szintű nyelvtudás!
Szerencsére az eltelt években sorra jelentek meg olyan magyar nyelvű
hadtörténelmi témájú könyvek is, amelyek mikro-szintű adatfeldolgozásukkal
nagyon jól támogatják tevékenységünket. Ezek közül kiemelkednek azok a munkák,
amelyek alapos levéltári kutatásokra támaszkodnak a magyarországi harcok
vonatkozásában. Az ilyen könyvek mások számára gyakran „nehezen emészthetőnek”
tűnnek a rengeteg adat miatt, de a magunkfajta kutatók számára sokszor ezek
jelentik az „alapot”, ahol a rendszerezett témakörönkénti rengeteg elsődleges
forrás sok-sok időt spórolt meg a csata- és hadszíntérkutatók számára.
Természetes módon ez nem jelentheti azt, hogy magunk lemondunk a levéltári
kutatásokról, hiszen vannak olyan adatok, amelyek csak számunkra „érnek” valamit
és a történészek elsiklanak felettük.
A lelettárgyak azonosításánál nélkülözhetetlenek az alapos típusismertetők,
amelyek általában még mindig csak idegen nyelven hozzáférhetők. A lehetőségek
függvényében ezeket nagyon jól helyettesíthetik az egykori szabályzatok
(kezelési utasítások), amelyek egy része magyarul is hozzáférhető a Hadtörténeti
Intézet könyvtárában.
2.3. Térképek, térképvázlatok, légi fényképek és archív
fotók
Kutatásaink nélkülözhetetlen kellékeit jelentik a térképek, térképvázlatok, légi
fényképek és archív fotók. Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha
korabeli, úgynevezett harcvezetési térképeket találunk elő a levéltár mélyéről.
Sajnos annak még kisebb az esélye, hogy olyan eseményről kerül elő ilyen térkép,
amely kapcsolható azokhoz a roncsokhoz, amelyekről éppen információink vannak,
hogy esetleg még léteznek.
A térképek esetén is nagyon fontos, hogy az adott harcvezetési, vagy
helyzettérkép milyen vezetési szinten is született. Természetéből fakadóan ez
már eleve meghatározza a térkép és a rá felvitt adatok részletességét. A
legideálisabbak a maximum ezred szintig született harcvezetői térképek lennének.
A magasabb szinten született térképek és térképvázlatoknál ugyanaz a helyzet,
mint az írásos dokumentumoknál, azaz, hogy sokat segíthetnek a „puzzle”
kirakásában a rekonstruálni kívánt esemény vonatkozásában, de az egyes járművek
kilövési helyére vonatkozóan konkrét adatokat csak nagyon ritkán tartalmaznak,
hiszen az általános alapelv már akkor is az volt, hogy az alárendelteket csak
két szinttel lejjebb tüntették fel a térképeken. Ennél aprólékosabb ábrázolás
kuszává és áttekinthetetlenné tette volna a térképeket.
A térképeknél mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek nagyon fontos
munkaeszközök is a kutató munka során. Célszerű korabeli és jelenlegi térképek
beszerzése, akár fénymásolat formájában is, amelyeken egyrészt rögzíteni tudjuk
elképzeléseinket, másrészt segítenek megérteni, hogy milyen változások
következtek be a terepen az egykori események időpontjához viszonyítva. A térkép
alapján történő terepértékelés, csakúgy mint a katonai metodikában, fontos eleme
a kutatások előkészítő munkájának, amellyel sok felesleges kilométer és sok-sok
idő takarítható meg a terepen. A korabeli és mai térképek összevetése
mindenképpen segíthet abban, hogy kevesebb energia-befektetéssel találjuk meg a
keresett roncsot.
Gyakran előfordul, hogy a vegetáció jelentősen megváltozott az eltelt évtizedek
óta, vagy változott a domborzat, a vízrajz, az úthálózat, településszerkezet,
stb. Ezeket, mindet figyelembe kell venni. A légifényképek jelentősége hasonló,
mint a térképeké A Magyarországon 1944-ben folyó katonai tevékenységekről nagyon
kevés légi felvétel maradt a hazai térképtárakban. A külföldi térképtárak anyaga
csak nehezen hozzáférhető. Az itthoni légifotók (elsősorban az 1950-51-ben
készültek) főként a terepen bekövetkezett változások szempontjából és a
markánsabb erődítési munkálatok lokalizálása szempontjából lehetnek
segítségünkre. Sajnos ezen légifotók optikai felbontása nem igazán teszi
lehetővé a harcmezőkön akkorra már csak elvétve hátramaradt roncsok
felismerését. Ráadásul azok a roncsok, amelyek ezekben az években még a terepen
voltak, valószínűleg éppen azért maradhattak a helyükön, mert a felszín alá
kerültek. Ennek következtében nem igazán lehetnek láthatók légi felvételeken. A
Magyarországon fellelhető légi felvételektől tehát nem szabad csodákat várni, de
a nagyon jó szemű és türelmes kutatókat mindig érheti kellemes meglepetés!
Az archív fotók szintén nagyon hasznosak lehetnek a kutatásokhoz. Ez az a
dokumentáció-forma, amely konkrét járműveket ábrázolhat. Sajnos az a logikus,
hogy ezek a járművek már nincsenek a helyszínen, hiszen ha fotózhatók voltak,
akkor valószínűleg el lehetett őket onnan szállítani. Ettől függetlenül ezek a
képek jól használhatók értékes részletinformációk szerzésére, akár lelettárgyak
azonosításánál is. Különösen azok a fotók lehetnek hasznunkra, amelyeken van
olyan markáns tereptárgy, ami lehetővé teszi a helyszín beazonosítását. Az
úgynevezett „egykor és most” – fotók (7.sz. kép) még kézzelfoghatóbbá és
hihetőbbé teszik kutatásainkat. Az egykori történések helyszínének ilyen módon
történő, egészen pontos, meghatározása fontos eleme a események
rekonstruálásának, ami a csata- és hadszíntérkutatás fő célkitűzéseinek egyike.
|
|
|
7. – 7.a. sz. kép: Egy kilőtt StuG III-as rohamlöveg a Somlyó-hegy DNY-i oldalán. A helyszín ma. (Archív: AFOT, mai helyszín: a szerző felvétele) |
3. A terepbejárás (terep-szemrevételezés)
Nem véretlen a zárójelbe tett katonai kifejezés. A terepbejárás igazi célja
ugyanis megegyezik a katonai metodikában alkalmazott terep-szemrevételezés
céljával, ahol a korábbi információkra alapozott elméleti elképzeléseket vetik
össze a terep adta lehetőségekkel. A kutatómunka ezen fázisa alapos előkészítő
munkát felételez. A terepre történő kimenetel előtt az tűnik a legcélszerűbbnek,
ha a korábban említett forrásanyagokat a lehető legrészletesebben feldolgozzuk
és azokat lehetőség szerint ábrázoljuk is nagy méretarányú térképen. Ezt az
ábrázolást elsőként célszerű korabeli térképen elvégezni, ahol az egyes
domborzati elemek és tereptárgyak nevei és adatai még jobban azonosíthatók a
korabeli dokumentumokban szereplőkkel. Az új térképek a legtöbb esetben komoly
eltéréseket mutatnak a korabeli térképekhez képest. A korabeli térképre
elkészített cselekvési vázlatot célszerű átültetni az új térképre, amely alapján
viszont könnyebben tájékozódhatunk a jelen terepén. Természetesen a két térkép
akár kombinálható is azáltal, hogy az egyik legfontosabb adatait felvisszük a
másikra. Ezzel ugyan egy térképrajzolást megspórolunk, de csak nehezen lehet
kiszámítani előre, hogy mely adatokra is lehet szükségünk a másik térképről a
terepen. Könnyíthetjük a munkát azáltal, hogy azonos méretarányú térképek
alkalmazása esetén megfelelő egyeztető pontok kiválasztása után alkoholos
filccel fóliára készítjük el a régi térkép alapján a cselekvési vázlatot, amit
aztán az új térképen is tudunk használni.
Ugyancsak a régi térkép alapján célszerű már indulás előtt végrehajtani egy
úgynevezett terepértékelést, amely során értékeljük a terepet járhatóság,
láthatóság és kilövés alapján. (8.sz.kép) Ennek során figyelembe kell venni az
egykori vegetációt, beépítettséget, a talajminőséget, az egykori esemény
időpontjának év- és napszakviszonyait és más fontosnak ítélt befolyásoló
tényezőket is. Nagyon fontos lehet a szembenálló felek kiinduló helyzetének és
céljainak rögzítése is, csakúgy, mint a tevékenységi körzetük határainak
bejelölése. Természetesen ezekhez adatokra van szükségünk a forrásanyagokból, de
ha nincs ilyen adat, akkor is célszerű az egykori harceljárások és harcászati
alapelvek ismerete alapján kikövetkeztetni ezeket. A terep-szemrevételezést
célszerű a kutatott eseménnyel megegyező évszakban megejteni, amikor a
környezeti tényezők (időjárás, láthatósági és járhatósági viszonyok, illetve
vegetáció) leginkább hasonlítanak az eredetihez.
8.sz. kép: A terep Mány és Csabdi között, Bicskétől nem messze. 1945 január 5-én a „Wiking” 5.SS-pc.ho. páncélozott harccsoportja ezen a területen próbálkozott áttörni a Budapest körüli szovjet gyűrűt. Az egykori és mai térképek összehasonlítása alapján a vegetáció nem sokat változott az egykorihoz képest. Az egyetlen lényeges különbség, hogy a terepen található egykori mélyutak a háború után feltöltésre kerültek és a települések kiterjedése nőtt. Az harcászati alapelvek figyelembevételével az egykori szovjet és német állások közül sok nyoma még ma is könnyen megtalálható. |
4. A „felderítés” eszközei
A feltárás és mentés előtt mindenképpen említést érdemelnek azok a „felderítő”
eszközök, amelyek segítségével rengeteg felesleges földmunkától kímélhetjük meg
magunkat. Mivel ezek egy részéről is esett már szó, vagy részletesen
ismertetésre fognak kerülni a közeljövőben, ezért valóban csak az említés
szintjén említem a fémkereső műszereket, a talajradart és a hőképes kamerákat.
Ezek közül a legtöbb csatakutató csak fémkereső műszerek különböző változataival
rendelkezik, mert az utóbbi két eszköz egyrészt igen drága, másrészt használatuk
speciális felkészültséget és sok tapasztalatot igényel.
A viszonylag könnyen beszerezhető fémkereső műszerek minősége és képességei
változóak, ami általában az árukban is visszatükröződik. Ezek az eszközök
többsége a lelet anyagától és méretétől függően általában 40-50 cm mélységig
hatásos. Az esetlegesen még felellhető roncsok egy jó része valószínűleg ennél
jóval mélyebben helyezkedhet el a talajban, ezért van szükség ezek feltárásához,
nagyobb teljesítményű műszerekre. Az ilyen műszerek jóval drágábbak és
természetesen jóval nagyobb képességekkel rendelkeznek, mint a korábban említett
változatok és akár már több méter mélyen is érzékelik a fémtárgyakat. Ilyen
műszerekkel általában csak speciális intézmények és vállalkozások rendelkeznek.
Nagyon hasznos lehet a szintén nem túl mélyen elhelyezkedő tárgyak feltárásánál
az úgynevezett talajradar is, amely alapvetően a talaj szerkezetének ultrahangos
képéből tud adatokat szolgáltatni a benne található tárgyak helyére, méretére,
stb. vonatkozóan. Erről az eszközről is külön cikkben fogunk szólni. A hőképes
kamera valóban kuriózumnak számít és ugyanakkor használhatósága is eléggé
korlátozott. Eleve nagyobb tárgyak megtalálására lehet csak alkalmas, amelyek
ráadásul nem is helyezkedhetnek el túl mélyen a talajban, amely erősen szigeteli
kibocsátott hőképüket. Eredményes használatára elsősorban nyári időszakban
(magas napi hőmérséklet) mellett lehet esély, amikor is a kora esti órákban van
rá elvi lehetőség, hogy a keresett tárgy hőmérséklete az egyenlőtlen kihűlés
következtében eltér a talajétól. Mivel az ilyen kamerák által képzett hőkép csak
bizonyos magasságból kap értelmet, ezért valamilyen repülő eszközre kell
telepíteni, ami legegyszerűbb változatban lehet például egy motoros
sárkányrepülő. A különböző katonai robotrepülőgépek is rendelkeznek ilyen
kamerákkal, de azok katonai régészetre történő alkalmazása csak a kivételes
esetben elképzelhető. A hőképes kamerákat elsősorban nagyobb területek
átvizsgálása során van értelme használni, ahol amúgy is nagy időt és energiát
követelne a hagyományos „felderítő” eszközökkel való keresés.
Az ilyen hőképes kamerával készült felvételek egy változataként is felfoghatók a
különböző, nagy felbontású, műholdakról készült infra-felvételek, amelyek
megfelelő nagyításban szintén nyújthatnak nagyobb kiterjedésű tárgyak keresése
esetén hasznos információkat. Különösen hatékonyak nem túl mély vizekben (pld.
tavakban) található roncsok kutatásánál. Sajnos az ilyen képek hozzáférhetősége
körülményes és igen drága.
Hasonló céllal és módszerrel lennének alkalmazhatók azok a korszerű katonai
célfelderítő lokátorok is, amelyek képesek a talaj szintje alá „látni” 1-2
méterre. Magyarországon egyelőre nincs ilyen lokátor, de a nemzetközi irodalom
már említi őket.
Ezek után kissé furcsának tűnhet, hogy ismét egy olyan módszerek kerülnek
megemlítésre, amely szinte „kőkorszakinak” tűnhetnek a legutóbb felsoroltakhoz
képest. Ezek pedig a fémrudas szondázás illetve a kutató fúrások. Ezekre akkor
kerülhet sor, ha nem áll rendelkezésre megfelelő elektronikai eszköz és a roncs
helye nagyjából behatárolható (pár 10 m2). Kis átmérőjű (kb. 1-1,5 cm), nagy
rugalmasságú és alaktartó, hegyes fémrúd meghatározott rendszerben (rácshálóban)
történő leverésével kb. 1-1,5 m-es mélységig van lehetőség a keresésre. Ennél a
módszernél figyelni kell arra, hogy a „szondát” leverés után valamilyen
módszerrel vissza is tudjuk húzni. Erre a célra megfelelhet a rúd végére
hegesztett fémkarika és egy ebbe beleillő fémrúd is. Ez a módszer meglehetősen
jó fizikai kondíciót és nagy elszántságot igényel a kutatótól.
Hasonló módszer lehet, viszonylag nagyobb mélységig (2-3 m) a kézi földfúrók
hasonló módszerrel történő alkalmazása, ami viszont még fárasztóbb és még
időigényesebb. Amennyiben az anyagi lehetőségek lehetővé teszik, akkor kútfúró
berendezéssel is lehet hasonló rendszerben próbálkozni.
5. Feltárás és mentés
A feltárás és a leletmentés során alkalmazott módszereket és eszközöket annak
alapján kell kiválasztani, hogy milyen körülmények között kerül sor a
tevékenységre. Meghatározó lehet a lelet mérete, kiterjedése és tömege, a talaj
szerkezete és minősége, a rendelkezésre álló munkatér, robbanótestek esetleges
jelenléte, stb. Mindenképpen érdemes felmérni, hogy a nagyobb méretű és tömegű
tárgyak kiemelése körülbelül milyen földmunkával járhat, mert az eszközöket
ennek megfelelően kell megválasztani. Általánosságban elmondható, hogy
körülbelül 2 m³ föld kitermelése fölött már
vagy sokkal több időt kell szentelni a munkára, vagy célszerű valamilyen
földmunkagép bevonása a munkába. Természetesen ez utóbbi alkalmazását nagyban
befolyásolja a helyszín adottsága, mert egyes helyeken egyszerűen nem lehet
földmunkagépet alkalmazni. Komoly gondot jelenthet a víz, illetve talajvíz
jelenléte is, ami szivattyúk, vagy éppen búvárok segítségét követeli meg. A
komplettnek tűnő roncsok feltárásánál szinte biztosra vehető, hogy
robbanótestekkel is találkozni fog a kutató, tehát mindenképpen szükséges a
tűzszerész-biztosítás jelenléte is.
A leletmentés során mindenképpen gondolni kell arra, hogy a lelet milyen
tömeggel bírhat. Páncélos technika esetén egyes alkatrészek (futógörgők,
búvónyílások, páncéllemezek, stb.) is komoly tömeget képviselhetnek, amelyek
kézi erővel nem mindig mozgathatók. Ilyenkor megfelelő emelő szerkezetekre és
darukra lehet szükség, amelyre a szervezésnél ismét csak oda kell figyelni. Ez a
problematika jelentkezik a lelet elszállításánál is, hiszen a személygépkocsik
teherszállító képessége erősen korlátozott. A leletmentés nagy tömegből fakadó
problémája élesen jelentkezhet baleseti forrásként is!
A feltárás és mentés mechanikai kérdései után pedig essék szó magáról az
adatrögzítésről, amely a csatatérkutatás „savát-borsát” adja és amely azokat az
információkat fogja adni, amelyből a kutató a legtöbb információhoz juthat az
egykori események rekonstrukciója során. Az adatrögzítés szempontjából
mindenképpen előnyben részesítendő a kézi földmunka, hiszen az egyes, apró
leletek rögzítése a kutatási vázlaton csak így lehetséges. Ugyanakkor a lelet
mérete megkövetelheti a gépi földmunkát is, de ilyenkor is törekedni kell a
pontos és szakszerű adatrögzítésre. Ezen tevékenység során széleskörűen lehet
alkalmazni a hagyományos módszerek mellett a modern technika adta lehetőségeket
(filmfelvételek, GPS-szel történő helymeghatározás, digitális fotók, stb.),
amelyek nagyban növelhetik az elemző-kiértékelő munka hatékonyságát. Csak a
pontos adatrögzítés ad rá lehetőséget, hogy feltárás és mentés után átfogó
helyzetképet kapjunk a feltárt helyszínről, amelyre már hipotéziseket lehet
építeni. A lelettárgyak utólagos vizsgálata ezeket a hipotéziseket még nagyban
pontosíthatja, vagy éppen módosíthatja.
A feltalált lelettárgyak közül különösen fontosak lehetnek azok, amelyek
valamiféle gyártási számot, vagy beütés illetve felirat formájában más
jelzéseket tartalmaznak. Különösen értékesek az egyöntetűen azonosítható
tárgyak. Nem egyszerű feladat, főleg a kisebb alkatrészek beazonosítása és
gyakran megoldhatatlan feladatnak is bizonyul.
Noha az esetek többségében a feltárt járművek a háború után a helyszínen
szétdarabolásra, majd elszállításra, vagy csak egyszerűen elvontatásra kerültek,
de a visszamaradt leletanyag pontos feltárási jegyzőkönyvéből kiderülhetnek
olyan részletek, amelyekből magára az egykori harccselekményekre vonatkozó
fontos adatokhoz juthatunk. Természetesen ezeknek az információknak az
összekötése hipotézissé, gyakran csak eszmefuttatásoknak tűnhetnek, de mint
ahogy a bűnügyi helyszínelések során is a nyomszakértők, úgy a hozzáértő kutató
is találhat még ma is olyan nyomokat, amelyek alátámasztják a feltárás
előkészítése során szerzett információkat és azokat kiegészítve teljesebbé és
mindenképpen kézzelfoghatóbbá és valóságszerűbbé teszik az eseménytörténetet.
Ez a fajta logikai „puzzle” alapos és mély elméleti felkészültséget feltételez a
kutatók részéről. A szárazföldi járművek roncsainak kutatása is lehet sokkal
több, mint egyszerű „tárgyvadászat”. A kutatás módszere alapvetően meghatározza,
hogy mennyi és milyen minőségű információt nyerhetünk a leletekből, amelyek
segítségével logikusan és életszerűen rekonstruálhatjuk a hajdani eseményeket.